Miután az ausztrál hatóságok évtizedekig hiába kutattak a II. világháborúban a németek Kormoran nevű cirkálójával szemben vívott csatában elpusztult hajójuk, a Sydney roncsai után, színre léptek a pszichológusok… Azt hinnéd, egy abszurd pszichodráma kezdődik így. De nem!
A roncs felkutatása többek között azért volt lehetetlen, mert a túlélő német tengerészek vallomásai ellentmondásokkal voltak terhesek. Bár megnevezték a helyszínt, ám sok részletben nem egyezett elmondásuk. A hatóságok arra jutottak, hogy a német túlélő legénység tagjai hazudnak, ezért nem vették figyelembe vallomásaikat a hajó keresése során. És nem is jutottak semmire.
Előzményként a történelmi tényeken túl érdemes tudni, hogy a Sydney sorsát övező sok bizonytalanság felkeltette az összeesküvés-elméletek megszállottainak a figyelmét. Az 1981-es, „Ki süllyesztette el a Sydney-t” című könyv szerzője, Michael Montgomery azon keseregvén, hogy sohasem találták meg a roncsot, arra a következtetésre jutott, hogy itt valami egész másról lehet szó, mint amit a hivatalos verzió mond. Szerinte nem az ellenséges német cirkáló, a Kormoran, hanem egy japán tengeralattjáró adta meg a kegyelemdöfést a Sydney-nek.
A két hajóroncs megtalálása tisztázhatta volna a helyzetet, ugyanakkor erre még a 80-as évek nagy roncsfelfedezéseit követően is kevés esély mutatkozott. Az egyik probléma, mint említettük, az volt, hogy nem volt közmegegyezés a Kormoran és a Sydney elsüllyedésének helyéről és arról, hogy az ütközet helyétől eloldalgó Sydney meddig maradt a felszínen. Az ilyen helyzet természetesen az „önjelölt” kutatók paradicsoma, akik mind kidolgozták a saját elméletüket, így sikerült a csata és az elsüllyedések helyszíneit egy bő 400 kilométer átmérőjű területre kiterjesztve lokalizálni. A felkutatás reménytelennek látszott, holott több projekt indult, olyik hatalmas költségvetéssel.
Színre lép a kognitív pszichológia
Az 1990-es esztendőkben Kim Kirsner, a kognitív pszichológia ismert kutatója a Nyugat-Ausztráliai Egyetemen szintén az 1941-ben elsüllyesztett hajó, a Sydney nyomába eredt. Később csatlakozott hozzá kollégája, John Dunn is. A németek visszaemlékezéseit elemezve ütköztek abba a problémába, hogy vajon a visszaemlékezők – a túlélő német tengerészek – vajon tudatosan hazudnak-e, avagy csupán mentális befolyásolják őket.
Barlett kísérlete és elmélete. Mentális sémák
A két tudós az analízisek végzése közben visszanyúlt Frederick Bartlettnek az 1930-as években végzett ismert kísérleteihez, amelyek az emlékezet változását vizsgálták. A kutató ma már tananyagnak számító kísérleteiben pácienseinek egy indiánmesét mondott el. Ezt követően azt vizsgálta, hogy a kísérlet alanyai hogyan idézik fel a történetet napokkal, hetekkel és egy hónappal később. A páciensek eleinte általában megfelelő mértékben emlékeztek a történet lényegére, de később kiegészítették, megváltoztatták a mesét; előfordult, hogy ellenkezőjükre fordították az abban elmondottakat.
Bartlett elméletet állított fel, mely szerint az emberek mentális sémákba rendezik a szerzett információkat; a séma rendszerezi és magába foglalja az egyén világról alkotott tudását. Amennyiben az új információ nem illeszkedik ebbe a már kialakult és megcsontosodott sémába, akkor torzítás történik részükről, amelynek során a személyek változtatnak, kihagynak vagy betoldanak egyes elemeket a történetbe, mégpedig olyanokat, amelyek a kultúrájukkal és tapasztalataikkal összhangban állnak – és ezzel a visszamondott történetet egyszersmind beleillesztik abba a mentális keretbe, amelyből eredetileg kilógott.
Az elmélet aktualizálása a tengerészek vallomásaira nézve
A két ausztrál pszichológus összevetette a hatvan esztendővel korábbi kísérlet alanyainak visszaemlékezését a túlélő német tengerészek általuk vizsgált vallomásaival. Statisztikát és grafikont készített a bartletti kísérlettel kapcsolatos emlékek változásairól és a német tengerészek verzióinak eltéréseiről. A két grafikon hasonlósága azt bizonyította, a németek nem hazudtak, csak eltérően emlékeztek a történtekre, mivel hozzáidomították az eseményeket saját mentális sémájukhoz.
A két pszichológus a vallomásokat elemezte és összeegyeztette az Indiai-óceán térképével, ezután megjelöltek egy lehetséges pontot, ahol szerintük a Sydneyt 1941-ben a németek elsüllyesztették.
Kincs, ami van. Megtalálták a Sydney roncsait
Az elméleti rész lezárása után 4 esztendővel David Mearns hivatásos kincsvadász saját technikájával és metódusával megtalálta és azonosította a Sydney maradványait. A kognitív pszichológia két jelese soha korábban nem alkalmazott módon és területen hasznosította tudását.
A bejelentés óriási szenzációt keltett: 66 év után meglett Ausztrália elveszett hajója. Ezt követően viszont mindenképpen szükséges volt a roncsok lefilmezése is, ez azért volt fontos, hogy megállapítsák a Sydney vesztének pontos okait, illetve, hogy valóban úgy zajlott-e le az összecsapás, ahogy azt a német tanúk elmondták. Nem úgy, mert ők mentális sémáik alapján átköltötték a történetet. De a kognitív pszichológusok megoldották a problémát.